Ezt a bejegyzést nem tudom kategorizálni. Legalábbis a Képzelt interjú és a Naplórészlet kategóriák nem felelnek meg neki. Ez inkább a gondolkodom, és lám mi lesz belőle esete. Ha már gondolkodásnál tartunk: néhány gondolat, ami folyton gondolkodtat, de nem akarok nekik egy teljes bejegyzést szánni: Létezik, hogy valaki 6 évig úgy szerelmes, hogy nem szeretik vissza? Létezik, hogy a nők annyira komplikáltak, mint amilyennek mutatkoznak? És létezik, hogy van olyan nő, aki nem szereti, ha udvarolnak neki? Ennyit az utóbbi egy évben történtekhez. Lapozzunk egyet.
Aki ismer, az tudja, hogy ez a blog csak egy dísz. Van, hogy legyen. Ez különben családi vicc, apa nem azért veszi a csokit, hogy megegyük, hanem, hogy legyen. Olyan ritkán piszkálom meg a gondolataim, vagy olyan ritkán van időm a megpiszkált gondolataimat leírni, hogy nem is éri meg ezért egy külön blogot fenntartani. Igazából, minden, amit csinálok az Agnus blogon látható, hallható és olvasható. Ujjnyálazás, lapozás.
Vasutas park, civilek, újságírók. Fényképezők, kamerák, jegyzetfüzetek. Kreáltunk egy kis botrányt, merthogy csak így lehet a közvéleményt is egy kicsit felrázni. Jól esett, főleg, hogy nekem tényleg jelent az a park, ezelőtt két évvel még ott piknikeztünk az akkori barátnőmmel. Emlékeim vannak kisebb koromból is, akkoriban, ha külföldi vendégek jöttek, akiknek kisgyerekeik voltak, akkor oda mentünk labdázni. Rúgtuk a golyót kegyetlenül, volt hely. Meg fák is voltak, két fa közé be lehetett állni kapusnak és a két fa között lehetett a gyepen vetődni. Nincs fa, nincs kapu, nincs vetődés. A fát sajnálom a leginkább. Ha helyre teszik a fákat, akkor lehet újra szó labdázásról. Ja, hogy focipályát akarnak építeni? Ja, hogy már meg is kezdték? Hát igen, minek is a természet lágy öle, mikor a műfű sokkal jobb a városi gyereknek, aki jobb esetben egy évben egyszer elmegy falura nagymamához, és csodálkozva nézi, hogy a disznó nagyobb, mint ahogy az a tankönyvben ábrázolva van. Meg a tyúknak sem olyan hangja van, mint a tanítónéninek, aki utánozta. A libáról nem beszélünk. Persze folytathatnánk a sort, hogy felkiált a gyerek: Mekkora marha (mondja a szomszéd gyerekre, miközben feltűnik a láthatáron a hazatérő csorda)! A kutya nem téma, mert az a városi szomszédnak is van, a szomszéd kislány azzal a kicsi pincsivel jár nap mint nap le a Szamos partra kutyát sétáltatni. Ez pedig jó, mert olyankor videótelefonon felhívjuk, látjuk a tájat, kicsit körbe lehet udvarolni, sőt, meg is hívhatjuk, hogy hálózatban játsszanak Counter Strike-ot. Élő randi? Na ne, azt ezelőtt 5 évvel csinálták utoljára a Vasutas parkban. Az nem menő, maximum meghívom facebookon, hogy nézze meg a farmomat, ha tetszik neki, akkor lájkolhatja a fészbúk pédzsemet. Hoppá, beérkezett egy meghívás, facebook event, helyszín a szomszéd lakása, merthogy a szülők nincsenek otthon. Hoppá! És jön egy facebook üzi is: Hozzál óvszert is! Izzad a tenyér, meg amúgy minden testrész, kotorászás a fiókban, közben megint jön egy facebook üzi, ne hozzál, találtam itthon, csak gyere már! Ez az a pillanat, amikor a virtuális valóság hirtelen abszolút valóság lesz, ki kell lépni a házból. Remeg a térd, hál'istennek van korlát. Kopogni kéne. Na de nem lesz az így jó, előkerül a mobiltelefon, írunk egy sms-t, hogy most nem jó, inkább menjünk sétálni. De hova? Hát ott a Vasutas park. Igaz, hogy kicsit mocskos, meg kicsit rendetlen, de a célnak megfelel. Jön a pincsikutya is. Pedig olyan ronda dög és úgy meg kéne egyszer rugdosni, hogy többet ne is keljen fel. Hátsó bejárat le van zárva. Hát akkor az első bejárat. Lakat van rajta. Na de akkor hova? Csak nem lehet egész nap a Szamos partján futkorászni, kéne egy pad, ahova leüljenek. Fiú ötletel, de nincs ötlet, legközelebb. Ujjnyálazás. Nem nektek! Csak én nyálazom az ujjam, hogy gördülékenyebben menjen az írás. Ti nyughassatok, még nem lapozunk. Szóval, nincs Vasutas park, a legközelebbi zöldövezet messze van, hacsak a könnyező pálmát a szobában nem számítjuk zöldövezetnek. Na de azért idáig nem süllyedünk, ez csak a városvezetés politikája, hogy azt is zöldövezetnek nyilvánítják, hogy statisztikailag rendben legyenek a zöldövezettel. Elő a telefont, google maps, de hát ott sincs megoldás. Kutyát vissza a lakásba, taxi, botanikus kert. Ott fizetni kell. A zsebpénz kevés, azt nem is lehet a természetre költeni, hát újból taxi, újból Vasutas park. Fiú átlendíti a lányt a kerítésen, utánamászik. Vasutas park: kivágott fák, ledöngölt út, néhány lusta kutya. Kutya? Hoppá, ezek ugatnak! Futás! Néhány fa, néhány méter és már nincs több fa, csak drótkerítés és egy focipálya. Egy bácsi mérgesen ordibál, futás vissza, vadregényes tájakon, hopp egy kő, repülés, landolás, ordítás, vérzés. Kislány ijedten néz, sír. Vérzés, sírás, vérzés, sírás. Fiú feláll, sántítva továbbmegy, maga után húzza a kislányt, átsegíti a kerítésen, majd utánamászik. Vérzés, sírás, vérzés, sírás. Vérzés, fotó, facebook. Anya-anya, csinálj már valamit, mert fáj! Ne siránkozz kisfiam, csak egy horzsolás. De anya-anya nagyon fáj. Facebook szerint: persze, hogy nem fájt, mert erős a legény. Olyan erős, mint a kivágott fa a Vasutas parkban. Azok sem sírtak. Reccsentek egyet, szilánkokra törtek és azóta is hallgatnak. Én viszont nem fogok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése