Képzelt interjú egy jövendőbeli sztárral

(Helyszín egy garázs, a berendezés egyszerű, olcsó erősítő, házi hangfalak, összetákolt állvány, rajta egy meglepően jó mikrofon, amely azonban kölcsönzött, a mikrofonon rajta van a kölcsönző cég logója. A jövendőbeli sztár szakadt jeansben ül egy fotelben, riporter körülnéz, előveszi a mikrofont, majd újból körülnéz, hogy hova ülhetne le. Jövendőbeli sztár egy lyukas veder felé bök a fejével. Riporter megfogja, a fotel elé húzza és ráül. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, de szól, hogy mostmár kezdeni lehet.)

Riporter: Jövendőbeli sztárként, hogyan gondolod ...

Sztár (közbevág):  Még mielőtt nekikezdenénk az interjúnak, szólnék hénáy mondatot jövendőbeli rajongóimhoz. Kedves jövendőbeli rajongók. Mind tudni fogjátok nagyon közvetlen ember vagyok. Éppen ezért már most kijelentem, hogy sztársági megnyilvánulásaimat korlátozni fogom, nem fogok nagy botrányokba keveredni - a kis botrányok elkerülése szinte lehetetlen, és nem jó az imidszemnek, ha nem keveredek bele kisebb botrányokba, amelyek a népszerűségemet növelnék. Mindig hűséges leszek hozzátok, soha nem foglak elnanyagolni benneteket, mert nekem ti vagytok a legfontosabbak. Én csak értetek vagyok, hogy titeket a zenémmel boldogítsalak, és ti értem vagytok. Függünk egymástól, és ez így van jól. A segítségeteket kérem, mondjátok el a véleményeteket a zenémről, az életstílusomról, hol kéne javítsak, és azt is mondjátok el, hogy mit szerettek abban, amit csinálok. Mindenkihez nem tudok igazodni, hiszen a saját stílusomat meg kell őriznem, de azért kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a műveimről és amit lehet felhasználok a javaslataitokból. Szóval, kedves jövendőbeli rajongóim, biztosítlak benneteket, hogy mindenki kaphat majd aláítást tőlem, még akkor is, ha majd többezren gyűltök össze egy koncertre, ha kell órákhosszat beszélgetek veletek, és ígérem, hogy a koncertekből csak annyi bevételem lesz, hogy meg tudjak élni belőle, és ne keljen szűkölködnöm, meg ki tudjam fizetni belőle a stábomat. És ha a lemezszerződésekből több pénzem lesz, akkor olyan eseményeket is meghirdetek majd, amelyek a közös együttlétünket fogják megcélozni, velem tölthettek napokat, velem élhettek ezalatt. Tudjátok, hogy a zenémmel utat akarok mutatni nektek, nem csak a pénzért csinálom, persze a pénz is kell a fejlődéshez, ezt pedig ti kell biztosítsátok nekem, de nem leszek önző, ha lesz több pénzem, akkor, miután megvettem az új gitáromat és lesz kocsim meg házam, akkor a megmaradt pénzemből építtetek Afrikában egy iskolát, mert a tanulást is nagyon fontosnak tartom, meg természetesen szimbolikusan örökbe fogadok néhány szegény afrikai gyereket is, akiknek a tanulmányait finanszírozni fogom. Jótékonysági bálokat is szervezni fogok, és a használt hangszereimet is árverezésre fogom bocsátani, és az ezekből befolyó pénzt is mind jótékony célokra fogom bocsátani.

(Nyílik a garázsajtó, belép rajta egy szőke, 17 év körüli fiú, kezében két dobütő, kissé megviseltek, de még haználhatóak, mögötte egy másik, az előzőnél fiatalabbnak kinéző fiú, aki egy kopott basszusgitárt cipel. Kint esik az eső, egy macska befut a garázsba. Jövendőbeli sztár sóhajt, nagy levegőt vesz, kinyújtja a lábát, kezével int a bejövő két fiúnak. Riporter újból próbálkozik.)

R: Mit tartasz szükségesnek ...

SZ: Folytatom tehát. Szóval minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a jót tegyem, és gondolom ezért nézitek el majd nekem a kisebb botrányokat, amik tényleg hozzátartoznak egy sztár imidzséhez. Ígérem, hogy mindenben a minőségre törekszem majd. (Kezét leengedi, félig üres sörösdobozt emel fel a fotel mellől, nagyot kortyol, félig tele szájjal folytatja.) Én csakis a jóra és minőségre fogok törekedni. Ezért is tanultam öt hónapig gitározni, úgy érzem, hogy ezalatt megtanultam az akkordokat, szólózni is megtanultam önerőből és a dobosomat és a basszusgitárosomat is megtanítottam arra a stílusra, amit képviselek és képviselni fogok. Mindent tőlem tanultak, ezért úgy érzem, hogy hitelesem vissza tudják adni azt, amit képviselek. (Riporter diszkréten matat a felvevőnél, majd egy óvatlan pillanatban, amikor a jövendőbeli sztár éppen a plafont nézi, kikapcsolja a mikofont, a felvevőt pedig bekapcsolva hagyja, hogy úgy nézzen ki, mintha a felvétel továbbra is menne.) És persze benneteket foglak a stílusomban képviselni, meg a ti értékeiteket, és a szövegek is erről szólnak majd, arról, amit hallani akartok. Meg arról is, amit képviselek. Ígérem, hogy mindenkire időt fogok szánni, még a legkisebbekre is, akik sokszor nem jutnak el odáig, hogy a cd-t aláirassák, mert a nagyok félretolják őket, szóval a kicsikkel is foglalkozni fogok. Mindenkivel, aki nekem majd számít és természetesen minden rajongóm számítani fog, nektek lesznek a koncertek, és a lemezeket is olcsón fogom majd árulni, persze a bevételükből majd valami jót teszek, segítek a szegényeken, és a kisjövedelműeket majd olcsóbban engedem be a koncertekre. Majd úgy csinálom, hogy a honlapomon, amit csinálni akarok, lesz egy regisztráció, ott lehet majd jegyeket foglalni, be kell majd írni, hogy kinek mennyi a jövedelme, és az alapján határozzuk meg mindenkinek a jegy értékét, persze lesz egy alapár, ami muszáj, mert valamiből ki kell fizetni a technikusokat is, meg a bért a helyért, meg egy csomó mindent. Tehát, végszóként csak annyit szeretnék mondani, hogy számítok rátok.

(Riporter úgy tesz, mintha kikapcsolná a mikrofont, elteszi a felszerelést.)

SZ: Nincs valami kérdésre?

R: Talán egy kérdésem lenne...

SZ: Jó, kérem küldje el e-mailben, és válaszolok rá, a fiúk már várnak, sajnálom, most nincs időm, próbálnom kell, hiszen ezt várják el tőlem, csak így fejlődhetek.

(Sztár hátat fordít Riporternek, aki elképed, majd, amikor látja, hogy már senki sem foglalkozik vele, és amikor meghallja a fülsüketítő zörejt, amit a három "zenész" produkál, menekül a garázsból. A felvett hanganyagot még a szerkesztőségbe vezető úton törli.)

Képzelt interjú saját magammal

Miért vállalkoztál arra, hogy saját magaddal készíts interjút?

Nem vállalkoztam, a saját hülye ötletem volt. Utólag nem örülök neki, de ha már itt vagyunk, akkor írjuk meg. 

Nem tűnik furcsának számodra, hogy te magaddal készítesz interjút?

Ha nem látnád rajtam, akkor pont emiatt vagyok ideges. Minek kell magammal interjút készítsek, amikor annyi interjúalany van a világon, amennyit csak el tud az ember képzelni? A hülye ötletek sorában ez az egyik leghülyébb ötletem.

Hagyjuk talán ezt a témát más alkalomra, mivel foglalkozol?

Én hülye ötleteket találok ki, te meg hülye kérdéseket teszel fel. Azt csinálom, amit te, kérdezek, jegyzetelek, hangot vágok, írok. 

Ne sértegess kérlek, hiszen te vállalkoztál erre a feladatra, te találtad ki a témát. Én meg úgy teszek, mint a jó alkalmazott, követem a főnököm utasításait. Vagy azt akarod, hogy a saját főnököm legyek?

Nem. Én vagyok a saját főnököm.

Folytathatjuk?

Igen.

Újságíró vagy tehát. Ez a szakma mondhatni, hogy nehéz, Erdélyben pedig nem is egy jól megfizetett szakma. Ha ennyi negatívuma van, akkor miért választottad mégis ezt a pályát?

Van egy szó, ami elég sokat elmond. Ez nem szakma, hanem hivatás. Persze tudom, hogy ma már sokan használják ezt a szót, kezd közhelyessé válni, mert szinte mindenki a hivatását űzi. Ma már szinte mindenki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a szakmája egyben a hivatása, a hobbija. Nos, én is ebben a szerencsés helyzetben vagyok. 

Néhány konkrétumra is kíváncsi lennék, mi az amit szeretsz ebben a szakmában?

A futást, egyik rendezvényről a másikra, egyik interjúalanytól a másikig, egyik városból a másikba. Gyorsan vágni, lyukra írni, vezércikket írni. dolgozni. Ez a lényeg, az utolsó szó: dolgozni. 

Te élvezed ezt? Mármint, hogy eljátszod, hogy te vagy a világ legrosszabb interjúalanya?

Nem, én nem vagyok jó interjúalany és kész. Nem szeretem, ha velem készítenek interjút és főleg akkor nem szeretem, ha a munkámról kell beszéljek egy olyan valakinek, aki ugyanazzal foglalkozik, mint én. Úgyhogy itt és most befejeztem az interjút.

Naplórészlet: A vonaton

Olcsó üdítővel a kezemben felmásztam a hármas vagon félig letört lépcsőin, majd elindultam a vonat belsejébe. A cigarettacsikkekkel, csomagolópapírral teli peronon rohanó szellő kavarta fel a port, egy öreg ember kalapját is felkapta, majd lazán a földhöz csapta. Az öreg káromkodott egyet, majd nehézkesen felállt a padról, amelyiken ült és a kalap után hajolt. Beléptem a saját kabinomba, üres volt. "Milyen jó - gondoltam -, hogy itt nem zavar senki, nincs gyerekzsivaj, nincsenek ordibáló cigányok. " 

Behúztam magam mögött az ajtót, végigvetettem magam a széken, fejembe húztam a kalapom, majd elszundítottam. Arra ébredtem, hogy valaki bejön a kabinba. Kemény cipőtalpak kopogását hallottam. Feljebb toltam a kalapom, megsimogattam borostás arcom majd kinyitottam a szemem. Két teljesen feketébe öltözött férfi ült velem szemben, csak néztek, nem szóltak semmit. Újra becsuktam a szemem, amikor azonban a kalapomhoz nyúltam, az egyik férfi megszólalt:

- Ne aludjon Molnár úr, beszélni akarunk magával.

- Miről? - kérdeztem tőlük csodálkozva, nyújtózkodás közben.

- Először is, mit keres ezen a vonaton?

- Számít ez? Marosvásárhelyre megyek anyámat meglátogatni.

- Maga ír?

- Szoktam, de hát tudhatják, hiszen egy éve jelent meg könyvem.

- Találtunk Tar úrnál egy kéziratot, amelyről azt feltételezzük, hogy maga írta. - ekkor a jobb oldalon ülő feketébe öltözött férfi benyúlt egy fekete táskába és elővett belőle egy ívpapírt.

- Ez a maga írása?

- Nem tagadom, az én kézírásom, de a szöveg nem ismerős.

- Olvassa hangosan!

- A mai gyűlésen nem döntöttünk semmit. Kováccsal elhatároztuk, hogy tenni fogunk valamit, személyesen megyünk el az ország nyomorát feltérképezni, megírjuk, majd a cikkeket eljuttatjuk külföldre és az amerikaiak segítségét fogjuk kérni. Kérem, ez badarság, muszáj ezt tovább olvassam? Hiszen párttag vagyok, soha nem volt sz...

- Ne magyarázkodjon! 

- Nem én írtam! - jelentettem ki határozottan, majd zsebemből elővettem cigarettatárcámat és rágyújtottam. 

- De hiszen maga mondta, hogy a saját kézírása.

- Visszavonom, csak hasonlít rá.

- Tudja, hogy börtönbe dughatjuk?

- Ezért? 

- Igen, lázadás, árulás.

- Nem én írtam, valaki leutánozta az írásom, ügyes volt.

- Ha találunk még egy ilyen papírt, akkor letartóztatjuk.

- Kérem, a lakásomon már ugyebár voltak?

- Igen.

- Ott találtak?

- Nem. 

- Nem is fognak. Tartól több ilyen iratot ne is vegyenek át, mindig utált azért, mert a párt mindig rám bízta  a pénzesebb munkákat, ő meg hoppon maradt, egyértelmű, hogy ő akar bemártani. Az aljas gazembere - sziszegtem, miközben végiggondoltam, hogy ezek a fekete marhák, amikor az otthonomban jártak mindent bepoloskáztak, talán még videokamerákat is szereltek a szobámba, hogy meg minden mozdulatomat meg tudják figyelni. 

A következő megállónál a két feketébe öltözött férfi eltűnt. Velük együtt a táskám teljes tartalma is, amit elvittek megvizsgálni. Csak jelentések voltak benne csip-csup dolgokról, meg Tarról. Mert Tar tényleg irigy volt és tényleg rosszat akart tenni nekem. Mivel én sem állhattam Tart, én is nekiálltam, hogy összeállítsam saját magam megmentésére az iratcsomómat. És Tar múltjában volt néhány folt, amit fel lehetett használni ellene. Ellenem is lett volna, de Tarnak nem volt annyi esze, hogy megkeresse a bizonyítékokat. Mindig is mondtam, hogy soha nem fog tudni egy rendes tényfeltáró riportot megírni. No, de ezzel lőttek a karrierjének. Én viszont kereshetek magamnak új lakást. Az amerikaikkal való kapcsolattartást bepoloskázott házban nem tudom folytatni. Marad tehát a költözés, amit nagyon utálok. Hogy ne legyen feltűnő, más városba költözöm. Munkát fogok kapni, hiszen több kitüntetést is kaptam már a cikkeimért, bármelyik újság szívesen felvesz majd. No de erről majd lesz még időm gondolkodni.

Ekkor újra kinyílt az ajtó. A cigaretta füstje kimenekült a folyosóra, a kabinba pedig belépett Tar. Vörös volt a méregtől. 

- Te bemocskoltál engem! - ordította.

- Te is ugyanezt akartad velem tenni, csak én jobban csináltam.

- Ezért még meg fogsz bűnhődni te rohadék!

- Várva várom - mondtam szórakozottan, miközben feltettem a szemüvegem és nekiálltam újságot olvasni. Hallottam Tar ideges toporzékolását, láttam, hogy valamit kotorászik az oldalán idétlenül himbálózó táskában, majd felém fordul.

- Tar - mondtam neki -, most kérem ...

Az én szempontomból tulajdonképpen itt, ez év decemberében, meg is áll a történet, hiszen Tar pisztolyt rántott és a szemem közé lőtt. Letartóztatták és gyilkosság miatt elítélték. Honnan tudom? Mert így szokták. Az amerikaiknak persze új embert kellett keresniük. Hónapokkal később három posztumusz díjat kaptam, a kommunista párt az egekig magasztalta a keményen dolgozó, a népért hősies halált halt újságírót. Ezt honnan tudom? Tar mesélte, aki bebörtönzése után három nappal meghalt. Most mindketten a pokol kapujában ülünk és nézzük, hogy mi is történik a világban. Nincs jobb dolgunk, kint rekedtünk, ugyanis két újságírót egyszerre még a pokol sem tud befogadni. Márpedig mi egymás nélkül még a pokolba sem megyünk, ha így egymásra találtunk.

Naplórészlet: a börtönben

Sok magyarázkodás után végre sikerült bejutnom a tábor területére. Van-e sajtóigazolványom? Kértem-e engedélyt? Kitől kértem engedélyt? Mióta vagyok újságíró? Mit akarok írni, kivel akarok beszélni, mikor jelenik meg? Kérdések tucatja zúdult rám, holott mindig azt hittem, hogy az én tisztem a kérdezés. Kiderült, hogy vannak olyanok, akik jobban kérdeznek nálam, legalábbis az interjúalanyukat sokkal jobban kifárasztják. Amikor a harmadik drótkapun is átjutottam, ott állt Nelu, a tiszt, akitől ezelőtt egy héttel engedélyt kértem, és akivel még ma reggel is beszéltem és azt mondta, hogy minden rendben lesz, jöjjek csak, tudnak az érkezésemről. Nyájasan mosolygott, még nyájasabban üdvözölt, majd egy hatalmasat ordított és az előttem tornyosuló vaskapu nagy recsegve elindult keserves útjára. Nem éreztem magam biztonságban, pedig két géppuskás őrködött a vaskapu melletti két toronyban, őrök százai támaszkodtak kerítéscölöpöknek, miközben olcsó cigarettát szívtak. Én is elővettem a zsebemből a Mărăşeşti márkájú cigarettámat, megkínáltam Nelut, aki mosolyogva kivett kettőt, egyet zsebre vágott, egyet pedig egy laza mozdulattal a szájába tett. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha azt várná, hogy gyújtsam meg neki a cigarettát, de ez a feltételezésem hamar hamisnak bizonyult, a következő pillanatban már egy sercegő gyufaszál közeledett felém. 

Beleszippantottam a cigarettába, élveztem ahogy a füst átjárja a torkom, majd a tüdőm. Amikor újra feleszméltem rövid kábultságomból, Nelu mosolygott rám és intett, hogy menjek vele. Kinyílt egy kapu, majd még egy, fegyveres őrök mellett mentem el, közben mohón szívtam a cigarettát. Esetlenül tocsogtam a sárban, botladoztam a járdának szolgáló kisebb-nagyobb kövek között. Három perc erőltetett menet után megérkeztünk egy nehéz vasajtóhoz. Nelu kettőt kopogott, mire megjelent egy kis lyuk az ajtón. Szemmagasságban volt, és körülbelül akkora lehetett, mint két cigarettásdoboz egymás mellett. Egy vérmes szempár pislogott, majd a lyuk újra vassá változott át, és az ajtó nehézkesen állt rá megszokott pályájára. Beléptem. A falak nedvesek voltak, néhol omladozott a szürke, hideg vakolat. Idegen volt ez az épület, bár nem is tudom, hogy mire számítottam, hiszen egy börtönben voltam. Politikai foglyokat tartottak itt. Nem volt kedvemre való ez a börtön, sőt egyik börtön sem. 

Főszerkesztőm, aki jóindulatú ember lett volna, ha a szekusok nem piszkálják folytonosan, egy héttel eme látogatás előtt rosszkedvűen rám parancsolt: Józsi, ide figyeljen, a párt megyei vezetője azt akarja, hogy úgy fessen, mint aki egy nyílt ember. Szóval menjen el jövő héten a börtönbe, nézze meg, hogy ott mi történik. A cikkben benne kell hogy legyen, hogy a párt megyei vezetője a mi kérésünkre engedte be magát. Itt egy telefonszám. Egy bizonyos Nelut kell keressen. Továbbá a cikkben el kell mondania, hogy milyenek a körülmények a börtönben, természetesen maga is tudja, hogy jók kell legyenek, a párt megyei vezetője szerint az országban itt bánnak a legjobban rabokkal. Legyen benne a cikkben az is, hogy milyen boldogok a rabok, szólaltasson meg néhányat, kellenek valami bűnbánó nyilatkozatok, illetve valami olyasmi is legyen benne, hogy miután börtönbe kerültek mennyire megváltozott az életszemléletük, már nem is értik, hogy miért lázadtak a párt ellen. Na, de mit dumálok én itt magának, tudja maga jól, hogy mit kell írjon! Menjen és jövő szerdára legyen meg az a cikk, a megyei vezető szerint ezen a napon veszik meg a legtöbben az újságot!

Beléptem tehát a börtönbe. Hideg volt. A lámpák fényében haladtunk előre, közben hallgattam a szél süvítését, néha a rabok hangos szuszogását. Nyögés nem hallatszott. Néhány méter után Nelu megállt előttem és megkérdezte, hogy mit jegyzetelek? 

- Semmi rosszat nem írtam - mondtam félve és mosolyogva. A tiszt mosolya félelmetesnek tűnt a félhomályban, ami a teret uralta. 

- Akkor most magára hagyom, kopogjon kétszer, amikor befejezte. 

Nelu eltűnt. Ekkor vettem észre, hogy a vérmes szempár, amely az ajtón megjelent résen keresztül pislogott az előbb, most rám pislog. Egy katona szemei voltak, aki mérgesen nézett rám, biztosan megzavartam az álmát. Ha nem jövök látogatóba, akkor valószínű most nyugodtan szundíthatna tovább. A szempár és a hozzá tartozó többi testrész megmozdult, a test fáradtan rogyott le a sarokba. Hunyorítva néztem körül. Fájt a félhomály szemeimnek. Úgy éreztem hirtelen, hogy a végtelenbe nézek, olyan hosszúnak tűnt a folyosó. Elővettem kabátom zsebéből a zsebkendőmet, megtöröltem vele félelemtől és izgatottságtól nedves homlokomat. Apró léptekkel indultam el a folyosón. Néha fekete arcok tűntek elő a rácsok mögül. Unott, ritkán érdeklődő tekintetekkel találkozott szemem. Megálltam az egyik cella ajtajánál. Három fogoly ült a sötét, szűk cellában. Halkan megszólítottam őket. Megkérdeztem a nevüket, felírtam a villanykörte fényétől vakítóan villogó jegyzetfüzetembe. Tovább mentem, majd újból megálltam egy cella ajtajánál. Két férfi ült egy padon. Kezüket összekulcsolva néztek rám. 

- Magukat hogy hívják? - kérdeztem, miközben újra rágyújtottam egy cigarettára. 

- Miért érdekli az magát? - felelte a sötétből egy nyugodt hang.

- Cikket írok a börtönről.

- Szóval hazugságokat ír.

Nem feleltem nekik. Ekkor megszólalt egy másik hang. 

- Tűnjön innen, maga bértollnok, nem állunk szóba a párt embereivel. Mi azért kerültünk ide, mert saját gondolataink is vannak. Maga mert azért kapja a fizetését, mert nincsenek gondolatai. Maga csak egy jelentéktelen része annak a rendszernek, amely nem tűri a magunkfajtákat. De ha van mersze, akkor írja meg ezt: Mi szívesen vagyunk itt. Vállaljuk a saját gondolataink, és ha ez az ára annak, hogy saját gondolataink vannak, akkor szívesen vagyunk itt. Tudja meg a világ azt is, hogy éhezünk, mert csak néha kapunk enni, csak annyit, hogy meg ne haljunk. Szemünk hozzászokott a sötéthez, de inkább ezt a sötétséget akarjuk megszokni, minthogy végignézzük azt, ahogyan a kinti sötétség terjeszkedik, ellepi az emberek agyát, rátelepedik az életükre. Miért nem jegyzetel? Talán attól fél, hogy emiatt bezárhatják? Hát tudja meg, hogy be is zárnák, pedig ezek még mindig nem a saját gondolatai. A mi gondolatainkért is bezárhatják. Írja meg, hogy nincs remény, hogy a párt nem tűri azokat, akik másképp gondolkodnak. Azokat sem tűri, akik másban hisznek, mint ők. Írja csak meg. Nem meri, mi? Nem azért jött, hogy meséljünk magának? Persze azt kell megírja, hogy milyen jól bánnak velünk. Írja meg, hogy milyen kegyes a rendszer, hiszen hetente csak kétszer vernek el, akkor is azért, mert nincs más szórakozásuk. Néha még a börtön igazgatója is megver. Ez az igazi megtiszteltetés számunkra, hiszen a főnök megtisztel bennünket azzal, hogy saját kezűleg ver meg minket. Írja meg, hogy milyen jól élünk. Napvilágot csak akkor látunk, amikor bilincsbe és láncokba verve kell az udvaron szaladjunk, és aki elesik, az jár csak jól, mert azon a héten ő kerül magánzárkába. Az meg tényleg jó, mert olyankor az ember egy fél méter széles, oldalt szeges cellában tanulja azt, hogy hogyan kell túlélni. Maga is csak egy rohadt túlélő, aki a párt akaratát teljesíti, nincsenek gondolatai, mert csak arra gondol, hogy írja meg a párt üzenetét és ezzel túl is éli a napot. Szánalmas, maga csak egy féreg. Menjen, írja meg mindezt és azt se felejtse ki, hogy maga is csak egy szánalmas csúszómászó, aki inkább kinyalja a párt nemes seggét, hogy ne kerüljön közénk. Mert mi bűnözők vagyunk. Nem tudja, hogy a gondolkodás bűn? Nem tudja, hogy...

Ekkor már könnyezve szaladtam az ajtó felé. Szánalmas voltam. Ahogy a rab mondta. Amikor az ajtóhoz értem, kétszer kopogtattam, letöröltem könnyeim, az ajtó kinyílt, én pedig erőltetett mosollyal néztem Nelura, aki ott várt rám az ajtó előtt. Ő ugyanolyan nyájasan mosolygott rám. Mosolyában megvetés tükröződött, tekintete elmondta, hogy ő is szánalmasnak tart. Ők legalább meggyőződésből teszik, gondoltam, miközben esetlenül rohantam a kapu felé. Ekkor már senki nem kérdezősködött. Minden tekintet, amellyel találkoztam útközben megvetést árult el. Amikor kiértem a kapun kívül, újra elkezdtem könnyezni. Beültem orosz gyártmányú kocsimba, ráléptem a gázpedálra és elhajtottam. A közeli erdőben kiszálltam. Gyomrom görcsbe rándult, öklendeztem. Szánalmas vagyok, ismételtem magamban. Szemeimből folytak a vastag könnycseppek. 

Másnap megjelent a cikk. Három politikai foglyot "idéztem", akik elmondták, hogy milyen hálásak a rendszernek, a párt vezetőségének, hogy megváltoztatta őket, hálásak azért, hogy börtönbe küldték őket, hiszen csak így ismerhették fel, hogy mennyire hibásan gondolkodtak azelőtt. A cikk szerint kitűnőek a körülmények a börtönben, szinte teljes harmóniában élnek együtt börtönőrök és rabok, nincs szükség fegyelmezésre és kitűnő a koszt. A párt megyei vezetője meg volt elégedve a cikkel. Bemutatta az országos vezetőségnek, akik úgyszintén megdicsérték. Csütörtökön kitüntettek. Soha nem éreztem magam annyira szánalmasnak, amikor átvettem az oklevelet és a vele járó pénzjutalmat. Életemben először úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az életet. Aznap este fejemhez szorítottam egy pisztoly csövét, de reszkető kezem nem volt képes meghúzni a ravaszt. Térden állva próbáltam magam rábírni, hogy tegyem meg. Másodpercek műve volt az egész, mégis, mintha évek teltek volna el közben. Sírva dobtam el a pisztolyt, majd leborultam a földre. Megjelent előttem a két rab piszkos arca, hallottam a hangjukat. Nem volt vigasz számomra még a halál gondolatában sem. Szánalmas voltam.

Képzelt interjú az öcsémmel

Igazából soha nem szerettem volna az öcsémmel interjút készíteni, azonban másodszor kényszerülök erre a gaztettre. Gaztett biza, mert amúgy alapszabály nálam az, hogy családtagokkal amennyien lehet nem készítek interjút. Egyszer akkor kényszerültem rá, amikor drága öcsém, akit mellesleg Leventének hívnak, Kolozsvár legfiatalabb karnagya lett 16 évesen. Azóta ezt a tevékenységét ideiglenesen felfüggesztette. Bevallom, ez a telefoninterjú nem volt túlságosan jó, hiszen öcsém úgy válaszolt nekem, mint a testvérének, nem pedig mint egy riporternek. Most másodszor kényszerülök interjút készíteni vele, bár megjegyzem, ezúttal csak képzeletbeli beszélgetés lesz. Az oka az, hogy Levente 10 év iskola után úgy gondolta, hogy egy látványos pálfordulattal elkápráztatja a családját, tanárait és átvonult a kolozsvári Sigismund Toduta zenelíceumba. Természetesen nem minden felkészültség nélkül vágott neki ennek az útnak, hiszen már gyerekkora óta zongorázik, de ezúttal valami történt...


Forgatókönyv: helyszín a zenelíceum melletti park (szkétpark, ha úgy tetszik), K a kérdező, L a kérdezett, mindketten elnyúlva ülnek egy padon, K laza kézmozdulatokkal jegyzetel, közben a diktafon sárgán jelzi, hogy az interjú megkezdődött:


K: Ritka eset, amikor valaki 11-ikes korában dönti el, hogy zenész akar lenni. Mi motivált abban, hogy sok-sok gyakorlás, elméleti pótlás árán átmenj a zenelíceumba?


L: Mindig szerettem a zenét, szerettem zongorázni, de néha elhanyagoltam, mert sokáig nem éreztem fontosnak. Idén nyáron Tóth-Guttmann Emese tanárnővel újra nekiálltunk rendesen tanulni, és ekkor dőlt el bennem, hogy zenész akarok lenni. Ebben segítségemre volt a tanárnő is, aki bátorított. Talán csak egy kósza gondolat volt az ő fejében, egy egyszerű dicséret, hogy meg tudnám csinálni, lenne hozzá tehetségem. Ez a kósza gondolat megfogott. Olyan ez, mint egy gyors lejáratú betegség, amelyik hirtelen megjelenik, a következő pillanatban már az egész testedet elborította az a fertőzés, amelyikről eddig nem is tudtál. Ezt jelenti a zene, a zongora számomra. Egy hobbiból így lesz szenvedély. 


K: Hogy érzed, be tudod-e pótolni azt a lemaradást, amit az évek alatt felhalmoztál? Hiszen egyértelmű, hogy a jelenlegi osztálytársaid sokkal előnyösebb helyzetben vannak, ők végig tanultak zeneelméletet, formatant és egyéb olyan tantárgyakat, amelyeket csakis a zenelíceumban tanítanak. Fel tudsz-e zárkózni rövid időn belül?


L: Remélem igen. Mindenképpen fel szeretnék zárkózni. Úgy érzem, hogy az a lemaradás, ami jelenleg hátrányt jelent számomra hamar behozható. A zeneelmélet nem is olyan nagy probléma, hiszen a zongoratanulás szorosan összefügg az elmélettel. A zongorakotta leolvasásához elmélet is kell, talán néhány gyakorlat van, amelyekben javítanom kell és fel kell zárkóznom. De nem lehetetlen. Sőt, azt hiszem, hogy még előnyömre is válhat az, hogy hátrányban vagyok, most egy újabb példával élek: én vagyok az a fejő, aki késve érkezik egy kicsit a fejésre. A tehén persze már nagyon várja, hogy megszabaduljon a tejtől és emiatt több tejet ad aznap este, mint a többi tehén. A szabály persze az, hogy mindenki meg kell igya a tejet, amit az ő tehene aznap adott, így én aznap este több tejet is kell igyak, ami azért jó nekem, mert például egész nap a mezőn dolgoztam és szomjasabb vagyok, mint a többiek, így a szervezetem jólesően fogadja be a nagyobb mennyiségű tejet. Tudom, hogy nem a legjobb példa, de talán így tudom hirtelenjében a legjobban példázni azt, hogy miért válhat előnyömre a hátrányom. 


K: (rágyújt egy cigire, érzi, hogy most érzékeny pontot fog érinteni, provokálni szeretné L-t) Te mondtad egyik beszélgetésünk alkalmával, hogy tudatában vagy annak, hogy valószínű nem leszel szólista. A klasszikus zenei mezőnyben nagyon nagy a verseny. Ennek tudatában, nem érzed úgy, hogy elhamarkodottan döntöttél a zenei karrier mellett?


L: Nem. Már csak azért sem, mert nem klasszikus zenével szeretnék a líceum elvégzése után foglalkozni. Elsősorban a jazz érdekel. A jazznek viszont a klasszikus zene az alapja. Klasszikus nélkül nincs jazz. Ezért tartom fontosnak, hogy amennyire csak lehet fejlődjek klasszikus téren is, a kéztechnikámat tökéletesítsem, hiszen ezek a dolgok a jazzben is alapkövetelmények. Nem elhamarkodott tehát a döntésem, hanem egy alaposan átgondolt tervnek a szerves és fontos része. Ha még tovább halogattam volna ezt a döntést, akkor a zenei karrierről, legyen az klasszikus vagy jazz, végleg lemondhattam volna. Meg kellett tennem tehát ezt a lépést, ami nehéz volt, elismerem, de szükséges.


K: Ha végignézek a zenészek között, akkor azt látom, hogy nagyon sokan nem tudnak a hangszeres tevékenységükből megélni. Milyen alternatíváid vannak, milyen túlélési terveket szövögetsz magadban?


L: Reménykedem abban, hogy a zenélésből is meg tudok majd élni. Amennyiben ez nem így alakul, nem lesz egy befutott jazz-együttesem, annyiban más munkát kell keresnem, de megjegyzem, a zenélés mellett. Semmiképpen nem szeretném tehát a zongorára a fehér lepedőt ráhúzni. Kár az elefántcsont billentyűkért, a zongorába fektetett érzelmekért, minden egyes percért, amit a zongora előtt töltöttem. De, ha nem jön össze a "világhírnév", akkor a német tudásomat fogom bevetni. Erre is készülök már egy ideje, elhatároztam, hogy mindenképpen beiratkozom filológiára is. Valószínű, hogy előbb vagy utóbb történelem szakra is be fogok iratkozni, ez pénz és idő kérdése, de ebben is látok lehetőséget. 


K. egy elegáns mozdulattal megcélozza a legközelebbi szemeteskukát, és a cigicsikk tiltakozás nélkül, engedelmesen bezuhan a kukába. L. saját gondolatait emészti magában, talán túl sokat mondott, talán nem. K. még egyszer visszanéz, majd megfordul, szemüvegét az orrára csapja. A diktafon még mindig sárgán jelzi, hogy a felvétel megy. Madárcsicsergés, gyerekzsivaj hallatszik rajta. Utolsó másodpercek: egy kabát sistereg, majd egy kéz megérinti a diktafont, a mikrofon berecseg. Felvétel vége.