Igazából soha nem szerettem volna az öcsémmel interjút készíteni, azonban másodszor kényszerülök erre a gaztettre. Gaztett biza, mert amúgy alapszabály nálam az, hogy családtagokkal amennyien lehet nem készítek interjút. Egyszer akkor kényszerültem rá, amikor drága öcsém, akit mellesleg Leventének hívnak, Kolozsvár legfiatalabb karnagya lett 16 évesen. Azóta ezt a tevékenységét ideiglenesen felfüggesztette. Bevallom, ez a telefoninterjú nem volt túlságosan jó, hiszen öcsém úgy válaszolt nekem, mint a testvérének, nem pedig mint egy riporternek. Most másodszor kényszerülök interjút készíteni vele, bár megjegyzem, ezúttal csak képzeletbeli beszélgetés lesz. Az oka az, hogy Levente 10 év iskola után úgy gondolta, hogy egy látványos pálfordulattal elkápráztatja a családját, tanárait és átvonult a kolozsvári Sigismund Toduta zenelíceumba. Természetesen nem minden felkészültség nélkül vágott neki ennek az útnak, hiszen már gyerekkora óta zongorázik, de ezúttal valami történt...
Forgatókönyv: helyszín a zenelíceum melletti park (szkétpark, ha úgy tetszik), K a kérdező, L a kérdezett, mindketten elnyúlva ülnek egy padon, K laza kézmozdulatokkal jegyzetel, közben a diktafon sárgán jelzi, hogy az interjú megkezdődött:
K: Ritka eset, amikor valaki 11-ikes korában dönti el, hogy zenész akar lenni. Mi motivált abban, hogy sok-sok gyakorlás, elméleti pótlás árán átmenj a zenelíceumba?
L: Mindig szerettem a zenét, szerettem zongorázni, de néha elhanyagoltam, mert sokáig nem éreztem fontosnak. Idén nyáron Tóth-Guttmann Emese tanárnővel újra nekiálltunk rendesen tanulni, és ekkor dőlt el bennem, hogy zenész akarok lenni. Ebben segítségemre volt a tanárnő is, aki bátorított. Talán csak egy kósza gondolat volt az ő fejében, egy egyszerű dicséret, hogy meg tudnám csinálni, lenne hozzá tehetségem. Ez a kósza gondolat megfogott. Olyan ez, mint egy gyors lejáratú betegség, amelyik hirtelen megjelenik, a következő pillanatban már az egész testedet elborította az a fertőzés, amelyikről eddig nem is tudtál. Ezt jelenti a zene, a zongora számomra. Egy hobbiból így lesz szenvedély.
K: Hogy érzed, be tudod-e pótolni azt a lemaradást, amit az évek alatt felhalmoztál? Hiszen egyértelmű, hogy a jelenlegi osztálytársaid sokkal előnyösebb helyzetben vannak, ők végig tanultak zeneelméletet, formatant és egyéb olyan tantárgyakat, amelyeket csakis a zenelíceumban tanítanak. Fel tudsz-e zárkózni rövid időn belül?
L: Remélem igen. Mindenképpen fel szeretnék zárkózni. Úgy érzem, hogy az a lemaradás, ami jelenleg hátrányt jelent számomra hamar behozható. A zeneelmélet nem is olyan nagy probléma, hiszen a zongoratanulás szorosan összefügg az elmélettel. A zongorakotta leolvasásához elmélet is kell, talán néhány gyakorlat van, amelyekben javítanom kell és fel kell zárkóznom. De nem lehetetlen. Sőt, azt hiszem, hogy még előnyömre is válhat az, hogy hátrányban vagyok, most egy újabb példával élek: én vagyok az a fejő, aki késve érkezik egy kicsit a fejésre. A tehén persze már nagyon várja, hogy megszabaduljon a tejtől és emiatt több tejet ad aznap este, mint a többi tehén. A szabály persze az, hogy mindenki meg kell igya a tejet, amit az ő tehene aznap adott, így én aznap este több tejet is kell igyak, ami azért jó nekem, mert például egész nap a mezőn dolgoztam és szomjasabb vagyok, mint a többiek, így a szervezetem jólesően fogadja be a nagyobb mennyiségű tejet. Tudom, hogy nem a legjobb példa, de talán így tudom hirtelenjében a legjobban példázni azt, hogy miért válhat előnyömre a hátrányom.
K: (rágyújt egy cigire, érzi, hogy most érzékeny pontot fog érinteni, provokálni szeretné L-t) Te mondtad egyik beszélgetésünk alkalmával, hogy tudatában vagy annak, hogy valószínű nem leszel szólista. A klasszikus zenei mezőnyben nagyon nagy a verseny. Ennek tudatában, nem érzed úgy, hogy elhamarkodottan döntöttél a zenei karrier mellett?
L: Nem. Már csak azért sem, mert nem klasszikus zenével szeretnék a líceum elvégzése után foglalkozni. Elsősorban a jazz érdekel. A jazznek viszont a klasszikus zene az alapja. Klasszikus nélkül nincs jazz. Ezért tartom fontosnak, hogy amennyire csak lehet fejlődjek klasszikus téren is, a kéztechnikámat tökéletesítsem, hiszen ezek a dolgok a jazzben is alapkövetelmények. Nem elhamarkodott tehát a döntésem, hanem egy alaposan átgondolt tervnek a szerves és fontos része. Ha még tovább halogattam volna ezt a döntést, akkor a zenei karrierről, legyen az klasszikus vagy jazz, végleg lemondhattam volna. Meg kellett tennem tehát ezt a lépést, ami nehéz volt, elismerem, de szükséges.
K: Ha végignézek a zenészek között, akkor azt látom, hogy nagyon sokan nem tudnak a hangszeres tevékenységükből megélni. Milyen alternatíváid vannak, milyen túlélési terveket szövögetsz magadban?
L: Reménykedem abban, hogy a zenélésből is meg tudok majd élni. Amennyiben ez nem így alakul, nem lesz egy befutott jazz-együttesem, annyiban más munkát kell keresnem, de megjegyzem, a zenélés mellett. Semmiképpen nem szeretném tehát a zongorára a fehér lepedőt ráhúzni. Kár az elefántcsont billentyűkért, a zongorába fektetett érzelmekért, minden egyes percért, amit a zongora előtt töltöttem. De, ha nem jön össze a "világhírnév", akkor a német tudásomat fogom bevetni. Erre is készülök már egy ideje, elhatároztam, hogy mindenképpen beiratkozom filológiára is. Valószínű, hogy előbb vagy utóbb történelem szakra is be fogok iratkozni, ez pénz és idő kérdése, de ebben is látok lehetőséget.
K. egy elegáns mozdulattal megcélozza a legközelebbi szemeteskukát, és a cigicsikk tiltakozás nélkül, engedelmesen bezuhan a kukába. L. saját gondolatait emészti magában, talán túl sokat mondott, talán nem. K. még egyszer visszanéz, majd megfordul, szemüvegét az orrára csapja. A diktafon még mindig sárgán jelzi, hogy a felvétel megy. Madárcsicsergés, gyerekzsivaj hallatszik rajta. Utolsó másodpercek: egy kabát sistereg, majd egy kéz megérinti a diktafont, a mikrofon berecseg. Felvétel vége.
