Kórháznapló: Délutáni unalom

Délután felpörögtek az események. Szobatársam hazament, helyébe új beteg került a szobába, egy idős bácsit hoztak be tolószékben. Mozogni alig tudott, láthatóan nagy fájdalmai voltak. Néhány órával később még egy idős bácsi került a szobába, harmadik ágyba, őt is sérv miatt utalták be. Közben meg folytak a vizsgálatok. EKG-ra küldtek le. Ilyen tesztet már korábban is végeztek rajtam, tudtam, hogy miről van szó, arra viszont nem gondoltam, hogy meg fogok fagyni az előtérben, miközben várom, hogy megérkezzen az orvos. Hogy hol volt, azt csak ő tudja. A vizsgálat maga rövid volt, tulajdonképpen nem volt benne semmi érdekes, de olyan morcos és nyers volt az orvos, aki a tesztet végezte, hogy az elején meg is lepődtem, amikor rám ordított. Vetkőzz! Nem hallod?

Hallottam, hogyne hallottam volna, hiszen alig egy fél méterrel mellőlem ordította a fülembe. Néhány erélyes mozdulattal rajtam volt mindenféle műszer, fél perc múlva le is került, kezemben voltak a papírok és mehettem vissza a harmadik emeletre. Mert azt viszont tudni kell, hogy mindenféle vizsgáló a földszinten van, így minden egyes alkalommal le kell menni, ha valaki valamilyen vizsgálatot el akar végeztetni. Van lift is, de hát fiatalnak éreztem én magam ahhoz, hogy liftezzek, meg nem elég betegnek.

Délutánra azonban minden elcsendesedett. Miután az asszisztensnő, aki megmérte a vérnyomásom és a pulzusom, kiment, csak a mellettem horkoló bácsi produkált valami zajt. Tudtam, hogy néhány vizsgálat még hátra van, de utána haza fognak engedni estére, aminek előre örültem.

Közben elindultam a kórházban egy kis felfedezőútra. A szobám ablakából gyönyörű a kilátás. Őszi színekben pompázó fák, csendes környezet, néhány századfordulókor felhúzott, teljesen elromosodott épület. Festői, mondhatnám. Ugyanilyen szép azonban, amikor egy-egy beteg megmosolyog a folyosón. Ilyenkor kicsit elszorul a szívem, mert látom, hogy mennyire kiszolgáltatottak. Van olyan néni, akit nem látogat senki, az orvos se nagyon törődik vele. Persze, mindenki tud ilyen esetekről, mindenki beszél ezekről, a gyerekei nem törődnek vele, de amikor az ember látja, hogy valaki mellette szenved, és senki nincs ott mellette, akkor mégiscsak elszomorodik.

A kórháznak van egy kis parkja is, ebben az őszi időben ez is szép, ide járnak ki a járni tudó betegek délutánonként sétálni. Tény, hogy ilyenkor, amikor az ember nem rohan egyik helyről, egyik megbeszélésről, egyik gyűlésről a másikra, akkor lassabban telik az idő. Sőt, nagyon lassan. Otthon is el lehet ütni az időt, mert van számítógép, van tévé, van sok minden más, amivel el lehet szórakozni, ha ez embernek nincs mit csinálni, a kórházban azonban marad az olvasás és az alvás. De még az olvasás is lassabban megy, azt hiszem maga a tudat, hogy kórházban vagyok, már befolyásolja azt, ahogyan gondolkodom közben. Sajnáltam, hogy nem hoztam be a fényképezőmet, hiszen csodás fotókat lehetett volna lőni, portrékat és tájképeket, de hát amikor az ember betegként került kórházba, akkor nem is gondolhat ilyesmire.

Délután 2-kor kellett volna ultrahangot készítsenek. Délután 5-kor azonban még nem hívtak, én meg nagyon haza akartam már menni. Végül 5 óra után bejött egy asszisztensnő, hogy akkor tessék parancsolni lesétálni újból a földszintre, az orvos már vár.

Lesétáltam, és láss csodát, az orvos nem várt. Sőt, a terem is foglalt volt, úgyhogy várni kellett, előttem pedig még beengedtek egy nőt, aki valamelyik orvosnak volt az ismerőse. Ilyenkor örülök nagyon annak, hogy okostelefonom van, és el tudom tölteni az időt a váróteremben ezzel-azzal. Ahogy fel-alá járkáltam azt mértem, hogy milyen sebességgel haladok, és hány métert járkálok a folyosón. Amikor ezt is meguntam, akkor nekiálltam játszani, ami nálam ritka alkalom, tekintve, hogy nem szeretem túlságosan a játékokat, nagyon kell unjam magam, hogy játékra vetemedjek. Végül bekerültem a vizsgálóba, megvolt az ultrahang. Nagy meglepetésemre az ultrahangos orvos azt mondta, hogy nem látja a sérvet, sőt semmit se lát. Szóval, amivel diagnosztizáltak, és amivel beutaltak az nincs. Az ultrahang szerint, mert az orvos, miután még egyszer megnézett, azt mondta, hogy márpedig ez az, és csak semmi pánik, mert műtenek, vagy holnap, vagy holnapután. És persze mehetek haza. Nekem meg csak ennyi kellett, mert a kórházban aludni nem akartam. Később kiderült, hogy milyen jól is tettem.