Sok magyarázkodás után végre sikerült bejutnom a tábor területére. Van-e sajtóigazolványom? Kértem-e engedélyt? Kitől kértem engedélyt? Mióta vagyok újságíró? Mit akarok írni, kivel akarok beszélni, mikor jelenik meg? Kérdések tucatja zúdult rám, holott mindig azt hittem, hogy az én tisztem a kérdezés. Kiderült, hogy vannak olyanok, akik jobban kérdeznek nálam, legalábbis az interjúalanyukat sokkal jobban kifárasztják. Amikor a harmadik drótkapun is átjutottam, ott állt Nelu, a tiszt, akitől ezelőtt egy héttel engedélyt kértem, és akivel még ma reggel is beszéltem és azt mondta, hogy minden rendben lesz, jöjjek csak, tudnak az érkezésemről. Nyájasan mosolygott, még nyájasabban üdvözölt, majd egy hatalmasat ordított és az előttem tornyosuló vaskapu nagy recsegve elindult keserves útjára. Nem éreztem magam biztonságban, pedig két géppuskás őrködött a vaskapu melletti két toronyban, őrök százai támaszkodtak kerítéscölöpöknek, miközben olcsó cigarettát szívtak. Én is elővettem a zsebemből a Mărăşeşti márkájú cigarettámat, megkínáltam Nelut, aki mosolyogva kivett kettőt, egyet zsebre vágott, egyet pedig egy laza mozdulattal a szájába tett. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha azt várná, hogy gyújtsam meg neki a cigarettát, de ez a feltételezésem hamar hamisnak bizonyult, a következő pillanatban már egy sercegő gyufaszál közeledett felém.
Beleszippantottam a cigarettába, élveztem ahogy a füst átjárja a torkom, majd a tüdőm. Amikor újra feleszméltem rövid kábultságomból, Nelu mosolygott rám és intett, hogy menjek vele. Kinyílt egy kapu, majd még egy, fegyveres őrök mellett mentem el, közben mohón szívtam a cigarettát. Esetlenül tocsogtam a sárban, botladoztam a járdának szolgáló kisebb-nagyobb kövek között. Három perc erőltetett menet után megérkeztünk egy nehéz vasajtóhoz. Nelu kettőt kopogott, mire megjelent egy kis lyuk az ajtón. Szemmagasságban volt, és körülbelül akkora lehetett, mint két cigarettásdoboz egymás mellett. Egy vérmes szempár pislogott, majd a lyuk újra vassá változott át, és az ajtó nehézkesen állt rá megszokott pályájára. Beléptem. A falak nedvesek voltak, néhol omladozott a szürke, hideg vakolat. Idegen volt ez az épület, bár nem is tudom, hogy mire számítottam, hiszen egy börtönben voltam. Politikai foglyokat tartottak itt. Nem volt kedvemre való ez a börtön, sőt egyik börtön sem.
Főszerkesztőm, aki jóindulatú ember lett volna, ha a szekusok nem piszkálják folytonosan, egy héttel eme látogatás előtt rosszkedvűen rám parancsolt: Józsi, ide figyeljen, a párt megyei vezetője azt akarja, hogy úgy fessen, mint aki egy nyílt ember. Szóval menjen el jövő héten a börtönbe, nézze meg, hogy ott mi történik. A cikkben benne kell hogy legyen, hogy a párt megyei vezetője a mi kérésünkre engedte be magát. Itt egy telefonszám. Egy bizonyos Nelut kell keressen. Továbbá a cikkben el kell mondania, hogy milyenek a körülmények a börtönben, természetesen maga is tudja, hogy jók kell legyenek, a párt megyei vezetője szerint az országban itt bánnak a legjobban rabokkal. Legyen benne a cikkben az is, hogy milyen boldogok a rabok, szólaltasson meg néhányat, kellenek valami bűnbánó nyilatkozatok, illetve valami olyasmi is legyen benne, hogy miután börtönbe kerültek mennyire megváltozott az életszemléletük, már nem is értik, hogy miért lázadtak a párt ellen. Na, de mit dumálok én itt magának, tudja maga jól, hogy mit kell írjon! Menjen és jövő szerdára legyen meg az a cikk, a megyei vezető szerint ezen a napon veszik meg a legtöbben az újságot!
Beléptem tehát a börtönbe. Hideg volt. A lámpák fényében haladtunk előre, közben hallgattam a szél süvítését, néha a rabok hangos szuszogását. Nyögés nem hallatszott. Néhány méter után Nelu megállt előttem és megkérdezte, hogy mit jegyzetelek?
- Semmi rosszat nem írtam - mondtam félve és mosolyogva. A tiszt mosolya félelmetesnek tűnt a félhomályban, ami a teret uralta.
- Akkor most magára hagyom, kopogjon kétszer, amikor befejezte.
Nelu eltűnt. Ekkor vettem észre, hogy a vérmes szempár, amely az ajtón megjelent résen keresztül pislogott az előbb, most rám pislog. Egy katona szemei voltak, aki mérgesen nézett rám, biztosan megzavartam az álmát. Ha nem jövök látogatóba, akkor valószínű most nyugodtan szundíthatna tovább. A szempár és a hozzá tartozó többi testrész megmozdult, a test fáradtan rogyott le a sarokba. Hunyorítva néztem körül. Fájt a félhomály szemeimnek. Úgy éreztem hirtelen, hogy a végtelenbe nézek, olyan hosszúnak tűnt a folyosó. Elővettem kabátom zsebéből a zsebkendőmet, megtöröltem vele félelemtől és izgatottságtól nedves homlokomat. Apró léptekkel indultam el a folyosón. Néha fekete arcok tűntek elő a rácsok mögül. Unott, ritkán érdeklődő tekintetekkel találkozott szemem. Megálltam az egyik cella ajtajánál. Három fogoly ült a sötét, szűk cellában. Halkan megszólítottam őket. Megkérdeztem a nevüket, felírtam a villanykörte fényétől vakítóan villogó jegyzetfüzetembe. Tovább mentem, majd újból megálltam egy cella ajtajánál. Két férfi ült egy padon. Kezüket összekulcsolva néztek rám.
- Magukat hogy hívják? - kérdeztem, miközben újra rágyújtottam egy cigarettára.
- Miért érdekli az magát? - felelte a sötétből egy nyugodt hang.
- Cikket írok a börtönről.
- Szóval hazugságokat ír.
Nem feleltem nekik. Ekkor megszólalt egy másik hang.
- Tűnjön innen, maga bértollnok, nem állunk szóba a párt embereivel. Mi azért kerültünk ide, mert saját gondolataink is vannak. Maga mert azért kapja a fizetését, mert nincsenek gondolatai. Maga csak egy jelentéktelen része annak a rendszernek, amely nem tűri a magunkfajtákat. De ha van mersze, akkor írja meg ezt: Mi szívesen vagyunk itt. Vállaljuk a saját gondolataink, és ha ez az ára annak, hogy saját gondolataink vannak, akkor szívesen vagyunk itt. Tudja meg a világ azt is, hogy éhezünk, mert csak néha kapunk enni, csak annyit, hogy meg ne haljunk. Szemünk hozzászokott a sötéthez, de inkább ezt a sötétséget akarjuk megszokni, minthogy végignézzük azt, ahogyan a kinti sötétség terjeszkedik, ellepi az emberek agyát, rátelepedik az életükre. Miért nem jegyzetel? Talán attól fél, hogy emiatt bezárhatják? Hát tudja meg, hogy be is zárnák, pedig ezek még mindig nem a saját gondolatai. A mi gondolatainkért is bezárhatják. Írja meg, hogy nincs remény, hogy a párt nem tűri azokat, akik másképp gondolkodnak. Azokat sem tűri, akik másban hisznek, mint ők. Írja csak meg. Nem meri, mi? Nem azért jött, hogy meséljünk magának? Persze azt kell megírja, hogy milyen jól bánnak velünk. Írja meg, hogy milyen kegyes a rendszer, hiszen hetente csak kétszer vernek el, akkor is azért, mert nincs más szórakozásuk. Néha még a börtön igazgatója is megver. Ez az igazi megtiszteltetés számunkra, hiszen a főnök megtisztel bennünket azzal, hogy saját kezűleg ver meg minket. Írja meg, hogy milyen jól élünk. Napvilágot csak akkor látunk, amikor bilincsbe és láncokba verve kell az udvaron szaladjunk, és aki elesik, az jár csak jól, mert azon a héten ő kerül magánzárkába. Az meg tényleg jó, mert olyankor az ember egy fél méter széles, oldalt szeges cellában tanulja azt, hogy hogyan kell túlélni. Maga is csak egy rohadt túlélő, aki a párt akaratát teljesíti, nincsenek gondolatai, mert csak arra gondol, hogy írja meg a párt üzenetét és ezzel túl is éli a napot. Szánalmas, maga csak egy féreg. Menjen, írja meg mindezt és azt se felejtse ki, hogy maga is csak egy szánalmas csúszómászó, aki inkább kinyalja a párt nemes seggét, hogy ne kerüljön közénk. Mert mi bűnözők vagyunk. Nem tudja, hogy a gondolkodás bűn? Nem tudja, hogy...
Ekkor már könnyezve szaladtam az ajtó felé. Szánalmas voltam. Ahogy a rab mondta. Amikor az ajtóhoz értem, kétszer kopogtattam, letöröltem könnyeim, az ajtó kinyílt, én pedig erőltetett mosollyal néztem Nelura, aki ott várt rám az ajtó előtt. Ő ugyanolyan nyájasan mosolygott rám. Mosolyában megvetés tükröződött, tekintete elmondta, hogy ő is szánalmasnak tart. Ők legalább meggyőződésből teszik, gondoltam, miközben esetlenül rohantam a kapu felé. Ekkor már senki nem kérdezősködött. Minden tekintet, amellyel találkoztam útközben megvetést árult el. Amikor kiértem a kapun kívül, újra elkezdtem könnyezni. Beültem orosz gyártmányú kocsimba, ráléptem a gázpedálra és elhajtottam. A közeli erdőben kiszálltam. Gyomrom görcsbe rándult, öklendeztem. Szánalmas vagyok, ismételtem magamban. Szemeimből folytak a vastag könnycseppek.
Másnap megjelent a cikk. Három politikai foglyot "idéztem", akik elmondták, hogy milyen hálásak a rendszernek, a párt vezetőségének, hogy megváltoztatta őket, hálásak azért, hogy börtönbe küldték őket, hiszen csak így ismerhették fel, hogy mennyire hibásan gondolkodtak azelőtt. A cikk szerint kitűnőek a körülmények a börtönben, szinte teljes harmóniában élnek együtt börtönőrök és rabok, nincs szükség fegyelmezésre és kitűnő a koszt. A párt megyei vezetője meg volt elégedve a cikkel. Bemutatta az országos vezetőségnek, akik úgyszintén megdicsérték. Csütörtökön kitüntettek. Soha nem éreztem magam annyira szánalmasnak, amikor átvettem az oklevelet és a vele járó pénzjutalmat. Életemben először úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg az életet. Aznap este fejemhez szorítottam egy pisztoly csövét, de reszkető kezem nem volt képes meghúzni a ravaszt. Térden állva próbáltam magam rábírni, hogy tegyem meg. Másodpercek műve volt az egész, mégis, mintha évek teltek volna el közben. Sírva dobtam el a pisztolyt, majd leborultam a földre. Megjelent előttem a két rab piszkos arca, hallottam a hangjukat. Nem volt vigasz számomra még a halál gondolatában sem. Szánalmas voltam.
