Van az a történet, amit gyerekkorunkból mind ismerünk: boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Van az a történet, amit ma már nem merünk elmesélni, mert túl sok benne a horrortörténet, halál és fájdalom. Öt éve én is átéltem egy ilyet, akkor azt hittem, hogy soha nem lesz többet értelme az életemnek. Néha ma is érzek ilyeneket, amikor sorban temetem gyerekkori ismerőseimet, barátaimat. Legutóbbi, Tibi, ott állt a Majális utca aljában egy szerdai napon, sápadtan, alig két hete, én boldogan öleltem át, hiszen több mint egy éve nem láttam. Kérdeztem mit keres Kolozsváron, csak átutazóban, van-e valami gond, le van fogyva, nincs semmi, csak sokat dolgozott, na akkor majd fussunk össze egy kávéra, rendben. Aztán rá egy hétre telefonáltak, hogy pénteken van a temetés. Rák, két hónap alatt elvitte. Abban a percben csak annyit mondtam, hogy ilyen nincs, nem lehet, nem halhat meg körülöttem mindenki, és nem lehetek én az egyetlen, aki életben marad, és fájdalmasan átbukdácsol éveket, évtizedeket. Mert ilyen egyszerűen nincs. Meg aztán hogy gondolja az Isten ezt? Teremet nekem egy teljesen új baráti kört?
Szombaton átadtam magam a semmittevésnek, és beindítottam a felejtési programot. Vasárnap szintén, de voltam olyan hülye, hogy elkotyogtam, hogy születésnapom van, és a csajok, akik hazahoztak, meg is szervezték másnap estére a felköszöntést. Na hát ez valami olyasmi, mint amit írtam, teremt nekem egy teljesen új baráti kört. Ajándék, torta, muffin, bor. Mindez nekem, az outsidernek. Furcsa így összefoglalni két-három hetet, enél sokkal több indulat és érzelem szállt el és vissza, de azért példázza, hogy hogy hullámzik a boldogság/boldogtalanság az életemben. Előbbi letört, utóbbi pedig újból elhitette velem azt, hogy mégiscsak vannak emberek, akik törődnek velem, és csak nekem beírták a nevüket egy könyvbe, hogy sose felejtsem el, hogy ők vannak nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése