Leteszem a cilindert és a frakkot

Van az önkínzásban valami perverz öröm. Égnek az izmok, de nem állok meg, minden lépés fáj, olyan, mint éjjel az óra kattogása, miközben csak aludni szeretnék, de csak kattog a mánus, aztán kattog a fejem, csikorognak a fogaskerekek, és csak fáj, és fáj, és fáj. Mondom, van az önkínzásban valami perverz öröm, főleg, ha valami eredményt remélek tőle  amitől talán jobb lesz az életem. Mindaddig, amíg egyszer minden szétesik, és céltalanul bolyongok egy szellemvárban, amiben napokkal, órákkal azelőtt még emberek kacagtak, vigadoztak, éltek. Egy csettintésnyi idő csak, és minden eltűnik, a szobák üresek és elhagyatottak lesznek, a vörös kárpit szürke lesz, a bársony függönyökből csak foszlányok lógnak alá elhasadt és kettétört függönytartókról. Ez az életem? Homokvár, ami a legkisebb rezdülésre összeomlik, és csak egy porfelhő marad belőle?

6 év, ebből 2 kemény év mérlege lenne ez. Egy üres, elhagyatott kastély. Lehet, hogy már 100 éve is üres, és csak én láttam benne embereket mozogni, lehet, hogy csak tíz éve üres, és én nem láttam, amikor emberek eltűntek, búcsút vettek tőlem, és a saját gyásszertartásomat elhessegettem, elodáztam, míg egy szó, egy párbeszédnek hitt monológ csak visszhangként visszacsapódott, és a rideg, nyirkos pincében találtam egymagam.

Elhagyom a kastélyt, mondom az utolsó egérnek, aki étel hiányában alig lépked, megsimogatom és a küszöbről még egyszer, utoljára visszanézek. Valami bibliai mondat jut eszembe, hogy nincs itt maradásunk, és még egyszer látom magam előtt a báltermet, puncstól és Sangriától kipirosodott arcú vendégeimet. Elodázhatatlan a kilépés, a feladás, az új kastély, új bálterem keresése. Ezer terv és ezer beszélgetés, ezer remény és ezer koccintás marad itt.

Ugrálni lenne kedvem a köves utcán, odaverni magam, mint egy rakoncátlan kisgyerek, meg szaladni azzal az őszinte felszabadultságérzéssel, ami minden új kezdetekor hajt.

Van valami perverz öröm az önkínzásban. Tekerek egy új cél felé. Lapos a bicikli kereke, ráz a köves út, magas a hegy, égnek az izmaim, de látom a zöldellő lankát, a majálisozó tömeget. Egy kedves lány ruháját meglebbenti a szél, egy szalmakalap oldalra fordul. Csend van, nyugalom, meg valami békéhez hasonló érzés. Égnek az izmaim, tekerek, csak azt a lankát elérjem. Nincs búcsú, csak új útvonal, új célok. A lanka, oda kéne eljutni, égnek az izmaim, lapos a bicikli kereke, csikorognak a fogaskerekek, a fejemben egy hangszóró ordítja, hogy hiába, és miért ne lenne hiába, válaszolja egy manó a kormányon, menj vissza a kastélyba, a szellemek társasága ugyanolyan jó lesz, pörögni fogsz, jó lesz.

Lankás ez a domboldal. De szép. Még égnek az izmaim, de nincs már hangszóró, se manó. Hazajöttem anyám, én, a vesztes fiú, ezen a lankán itthon vagyok és boldog. Van az a lány, a szoknyáját meglebbenti a szél, elpirul, és felnevet. Hazajöttem anyám, én a kastélylakó, eltűntek az árnyak, na meg az a manó, a hangszóró, csak a lanka van, meg az a lány, a lankán, nevet, szoknyáját meglebbenti a szél, és a karomba ugrik, mert várt rám, és én is őt kerestem a kastélybeli tömegben. Hazajöttem anyám, leteszem a cilindert és a frakkot, itthon vagyok anyám, én, a vesztes fiú.