Az ember néha úgy jár, hogy kórházba kerül. Van, aki gyakrabban, van, aki ritkábban. Én életemben másodszor fekszem kés alá, bár beismerem, rakoncátlan gyerek voltam, ezért nem egy helyen vagyok összefércelve. Mivel a következő napokban sem interjút készíteni nem tudok (hacsak virtuálisan nem), sem pedig fotóriportot nem készíthetek (bár a kórházban lenne miről), ezért megpróbálom kissé humorosan, kissé ironikusan, kissé kritikusan leírni mindazt, ami velem és körülöttem történik.
Hétfő reggel 8 órakor megérkeztünk a kórházba. Sebészet, harmadik emelet, váróterem. Mindig is szerettem a várótermeket, mert el lehet nézni az emberek arcát. Van, aki keserűen néz maga elé, van, aki kissé izgatottan várja az orvost, van, aki szinte közömbösen néz egy idézetet a falon. Van, aki magyarul beszél, van, aki kevésbé magyarul, no meg sokan vannak azok, akik románul beszélnek. A korosztály is változó, vannak idősek, ők a legnyugodtabbak, vannak középkorúak, ők sem túlságosan idegesek, bár van közöttük olyan, aki minden ajtónyílásnál szinte felpattan a székről, majd amikor látja, hogy nem az az orvos, akit ő keresett, akkor kissé csalódottan marad a helyén. Közben bejön három ember, két nő és egy férfi. Ők a legnyugodtabbak a teremben, de mint később kiderül, csakis azért, mert az egyik orvosnak a családjából valóak.
Én kissé ideges vagyok, hiszen mégiscsak felvágnak. Az egyik asszisztensnő, kávéval a kezében, megáll és megkérdi, hogy ki jött Pop doktorhoz. Merthogy ebben a kórházban ő a legelismertebb sebész. Egyszerre ötön ugranak fel, és rohannak hozzá, hogy ők, és nekik mind sürgős. Az asszisztensnő nyugodtan magyarázza az egyik páciensnek, hogy nem kell sietni, egyszer meg kell várni, hogy Pop doktor visszajöjjön a "raportról", és csak utána "internálhatja" őket.
A raportnak vége, az orvosok visszafoglalják maguknak az emeletet és elkezdődik az internálás. Persze az mindig kérdéses, hogy van-e szabad ágy, de azért csak beutalnak valahogy mindenkit egy-egy "szalonba". Ezelőtt azonban a titkárnőnél le kell adni a papírokat. Kiderül, hogy a beutaláshoz kell egy munkahelyi igazolás is, amit az orvos elfelejtett nekem elmondani, amikor múlt csütörtökön megvizsgált, de a titkárnő megnyugtat, semmi gond, csak a személyimet adjam oda meg a beutalót, az igazolást addig mind hozhatjuk, ameddig internálva vagyok.
Amikor a papírokat elintézték leküldenek, hogy öltözzek át. Az öltöző az alagsorban van, tehát négy emeletnyi lépcsőn lemászok, átöltözöm, majd négy emeletnyi lépcsőn vissza. No de nem gond, az öltözés gyorsan megy, pizsama fel, ruhák a kocsiba, papucsot a lábra és irány a szalon!
Belépek, hangosan köszönök: bunöziuá! Tisztelettudóan nézek szalontársamra. Ősz hajú bácsi, aki néhány másodperc alatt jól megnéz, majd visszaköszön: bunö.
Leteszem a táskám, leülök az ágyra, és abban reménykedem, hogy hamarosan az orvos is csatlakozik hozzám és el is visz innen, legalább a vizsgálatokat végezzék el ma, sőt ha lehet, akkor műtsenek is meg, az én szakmámban egy hét kiesés elég nagy kárt okozhat, no meg, nem is akarok én sokat tétlenkedni, hiányzik a rohangálás. Édesapám közben végig mellettem van, itt akar maradni, hogy beszéljen az orvossal.
A tarifa. Merthogy a zsebpénz kötelező. A gond csak ott kezdődik, hogy az orvosnak zsebpénz, a páciensnek vagyon. Az alapár 200 euró. Persze ez is attól függ, hogy milyen komplikált a műtét. Szobatársam elég jól informált, bár azt nem tudja, hogy sérvműtétért mennyit kérnek, de a másik szalonban van valaki, akit sérvvel műtöttek, ha gondoljuk, akkor megkérdi. Gondoljuk. Néhány perc múlva visszajön, hát a kolléga azt mondta, hogy 500-at (RON) adott a műtőorvosnak és 100-at (RON) az altatóorvosnak. Megfájdul a zsebem. Nem is annyira az enyém, mint az apáé.
A szalon csendjében... Hoppá, eltévesztettem a bekezdést, ez talán egy későbbi mondat kezdete lesz. Merthogy csend az elég sokáig nem volt. Először is azért, mert bejött egy fiatal lány. Orvos nem lehetett, inkább egyetemista. A szomszédomhoz ment és elkezdte kérdezgetni, hogy hogy érzi magát, milyen volt a hányása, keserű vagy sem, vagy éppen szedett-e a napokban gyulladáscsökkentőt (BREAKING NEWS a la Pro TV - vérhígítót szedő páciens paracetamolt szedett, holott azok nem kompatibilisek, képileg mindenféle véres jelenettel alátámasztva). Szóval, ha az ember elég dr. House-t nézett, akkor tudja, hogy kórtörténetet vettek fel. Vagy valami ilyesmi. Közben bejött a szobatársam orvosa is, aki magyarul köszönt, hát legalább ennyi, könnyebbültem meg, nem kell szegényes románt tudásomat bebizonyítanom. Ezek utána azonban az egyetemista lány is magyarul szólalt meg, ami már csak azért is jó volt, mert engem is kikérdezett. Voltam-e már beteg, van-e allergiám, szüleimnek milyen betegségei vannak, dohányzom-e, kávézom-e, alkoholt fogyasztok-e. Apa, miután a kikérdezés lejárt szóba elegyedett a lánnyal, akiről kiderült, hogy negyedéves egyetemista, akik most ezzel szórakoznak, hogy naponta végigjárják a szalonokat, megnézegetik a betegeket, és kikérdezik őket. Na mondjuk a kikérdezésről nekem általában a határozottság jut eszembe, ez a lány viszont bizonytalan és félénk volt, alig mert megszólalni.
Csend viszont ezután se lett, hiszem szobatársam bizony beszédes ember. 20 perc után mindent tudtam róla, amit nem akartam. Hogy milyen betegsége van, milyen gyógyszert szedett, milyet nem, hogy milyen híg lett a vére, a fia mióta cigarettázik, hogyan próbált a fia a katonaság alatt leszokni a cigiről, hogyan nem sikerült neki. Persze, amikor az ember nincs mit csináljon (és egy kórházban tényleg nem lehet se interjút készíteni, sem pedig fotóriportokat készíteni), akkor végighallgat bármit és bárkit, csak hogy addig is ne legyen csend. Az otthoni csend nyugtató. A kórházi csend viszont kicsit halálszagú és ijesztő. Közben egy magas, jól megtermett asszisztensnő bevágtat a szobába, lecsapolja a véremet és kiadja a parancsot, hogy tessék a kis üvegcsét megtölteni, utána EKG, tüdőröntgen és csak semmi ellenvetés, majd ultrahang. Bejön a szobatársam orvosa is, aki a gyógyszer adagolását is megbeszéli a páciensével, majd közli vele, hogy nyomás haza. Közben az én orvosom is megérkezik, aki ugyanezt mondja, lejárnak a vizsgálatok szépen hazamehetek, aztán holnap majd újra be kell jönni, és akkor holnap vagy holnapután megműtenek. Ha holnap nem is, de holnapután biztos. Közben próbálom éreztetni vele, hogy nem lesz ez így jó: Dómnu doktor, jeu trebujé szö mö duk vinérj lá lukru. Az orvos megmosolygott, és kicsit nevetve mondta, hogy az nem biztos, hogy összejön, merthogy semmi erőltetés. Én bizony nem erőltetem magam, egy székben kén ülni és gombokat nyomogatni, meg beszélni, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgokat, mert a szaladgálásról most lemondok egy ideig, azt csak szombaton kezdeném, de akkor sem erőltetném túl magam, szóval...
A mondat utóbbi része már csak a fejemben játszódott le, azt mondtam el neki, hogy mivel foglalkozom és hogy nem megerőltető munka. Aztán egy óra szünet, közben szobatársam mesélt valamiről, majd újból bejött az orvos, elmondta, hogy 2-kor elvégzik a vizsgálatot, majd utána hazamehetek, mert hát nincs értelme bent ülni, csak éppen vigyáznom kell magamra (az újságírás vad fajtáját tehát megtiltotta nekem, meg a vad fotózást is).
És egy kicsit csend lett. Vártam a vizsgálatokra. Az EKG-t már ismertem, a tüdőröntgent még nem, az ultrahang meg újból ismerős volt. Na de ezekről majd egy későbbi bejegyzésben bővebben mesélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése